Koronavírus és elfogadás

Hiányoltam egyfajta korlátok nélküli őszinteséget a saját nyilváos megnyilvánulásaimban ezért egy jó tanács hatására létrehoztam ezt a blogot, hog ne kelljen folyton azon vekengenem, hogy kinek gázolok bele a lelki világába a túlságosan nem tudományos gondolataimmal. 

Az út a koronavírus-helyzet elfogadása felé vezető út folyamatosan azzal a paradoxnak tűnő helyzettel szembesít, hogy egyszerűen képtelen vagyok látni azt, hogy miért ez a legjobb dolog, ami történhet - minden szinten. Alapból ez már az a vonal, amit már nem tudok megbeszélni akárkivel, mert belefutok abba a válaszba, hogy "hát úgy, hogy nem ez a legjobb dolog, mert az élet néha szívás és ezt kell elfoadni". 

De én ezt nem így gondolom. Szerintem az élet túlságosan komplex ahhoz, hogy "nem szívás" és "szívás" váltogassa egymást véletlenszerűen. Szerintem minden okkal történik és ez az ok nem az, hogy szívasson. Sőt, épp ellenkezőleg. 

Szóval akkor ha ez nem a legjobb dolog, ami történhet minen szinten, akkor ez most megdől és akkor most a sors, vagy az univerzum, vagy nevezzük akárhogy, elfelejtett minket. Szünetel valahol és nem veszi észre, hogy ami történik valójában nettó szívás, és nem pedig a legjobb dolog, ami történhet minden szinten. 

Tegnap újra néztük a Fight Clubot, mert nem mertem elolvasni, attól félve, hogy túlságosan magával ragad ez az apokaliptikus nihil vonal. Hogy még a végén elhiszem, hogy életünk tragédiája az, hogy megszülettünk. De azt kár lenne nem kimondani, hogy vannak nagyon érdekes gondolatok benne. Ha Chuck Palahiuk helyén van kezelve, akkor nagyon értékes. Ellenkező esetben iszonyatosan destruktív. Mi az a generáció vagyunk, aki nem élt meg háborút és akinek nem volt az életében nagy gazdasági válság - érvel az életünk elsivásodása mellett Tyler képében. 

És akkor ott ültünk, és azt gondoltuk, hogy na ez most már nincs így. A mi generációnk nagy háborúja most már minden kétséget kizárólag a koronavírus elleni harc lesz, a nagy válságunk pedig az ebből fakadó világválság. Angolul The Great Depression-ként mondják a nagy gazdasági válságot. A nagy világdepresszió. 

"Kellett a változás" - jön a gonolat. "Te magad is mondtad, hogy kell valami."

Vajon ezt választottam volna, ha választhatok? Valószínűleg ezt választottam, univerzumként. Miért? Mármint biztos van erre egy ok, és nekem meg kell találnom. Miért ez a legjobb dolog, ami történhetett? 

Az első dolog, amibe viszonylag könnyű belekapaszkodni az a változás maga. Egy univerzális, mindenkit érintő valami, amelynek hatására a világ már nem lesz olyan, mint amilyen korábban volt. És ha már ebbe a változásba sikerül belekapaszkodni, akkor el kell, hogy ismerjük, hogy ennél kíméletlenebb dolgok is történhetnek a globális, világot megváltoztató dolgok közül válogatva. Itt nem kell fejbe lőnünk embereket, meg atomot meg vegyifegyereket dobálni. Nem erőszakolnak meg nőket és nem robbantják fel a házainkat. A mi háborúnk a legkíméletesebb világháború, ami valaha volt. Mondjuk a minta nem nagy. 

Úgy siratják az emberek a korábbi életüket, mint ahogy egy párkapcsolatot a szakítás után. Milyen jó volt moziba menni. Monjuk - ahogyan egy ilyen toxikus párkapcsolatnál is azt elfelejtjük gyorsan, hogy sokszor meg milyen rossz volt. Később aztán majd rájövünk, hogy ez volt az, ami felszabadított. Ez a mi életközeli élményünk. Ez az, amit Tyler is választana, és szinte érzem a pofonokat az arcomon, ahogy rámkiabál, hogy ne kalandozzak el, és éljem meg a fájdalmat és ezzel együtt az elfogadást. Fogadjam el a fájdalmat. Mert ez az, ami felszabadít. 

Szóval ott van az életünk, ami egy hamis kalap szar. Egy rossz kapcsolat, amiről tudjuk, hogy rossz, de nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy kollektíve véget vessünk neki. Túl sokan vagyunk. Túl nagy a csoportnyomás. A legmenőbbnek tűnő emberek azok, akik a legkevésbé motiválnak minket ebbe az irányba. 

Talán mégis jó minen úgy ahogy van. Aztán másnap hitegeted magad, hogy majd valamikor megteszed és kimondod, hogy nem vagy felhőtlenül boldog. Nem tetszik, amerre halad az emberiség. Senkinek sem tetszik. És most mégis úgy kapaszkodunk ezekbe az emlékekbe sírva, reszkető kézzel, könyörögve, hogy fogadjon minket vissza. És mi megigérjük, hogy soha többé nem mondunk rá rosszat. Hagy szórjuk tovább a mérget a repülőinkkel, hagy nyomjunk el még egy csikket a Sagrada Familia oldalán, még egy hiánataxis út egy olyan helyen, ahol semmi keresnivalónk. 

Nem gondoltuk komolyan a változást. Túl nehéz. Forduljunk vissza. 

Nehéz távolról szemlélni egy olyan dolgot, ahol senkinek a helyébe nem képzelhetjük magunkat ehhez a távolsághoz, hiszen mindenki érintett. A párkapcsolat analógiával viszont már működik. 

Majd lesz egy pillanat, amikor elmúlik a gyász, és te rájössz, hogy igazából ezt szeretted volna. Hogy ennek így kellett történnie nem csak érted, de az egész emberiségért, és hogy igen: ez minden szinten a legjobb dolog, ami történhetett. 

Még akkor is ha ezt a mai világban nem mondhatjuk ki. Mert vannak áldozatok. Biztos vagyok benne, hogy ha ne kaptam volna el a vírust, vagy csak tünetmentesen kaptam volna el, akkor jelentősen magasabb lóról beszélnék erről. Akkor lehet, hogy a mai napig adnám azt, hogy táplálkozz jól, maradj fitt, bízz magadban és nem lesz semmi baj. 

Mert ez kurvára nincs így. Ez most nem az a pillanat, amikor nem lesz semmi baj. Ez az a pillanat amikor kibaszottul lesz baj, de emlékezzünk arra, hogy valójában egy korsó sör mellett már egy jó ideje felírtuk ezt a világnak, mint gyógszer: Hogy kéne már valami nagy háború, vagy járvány, hogy kicsit helyre tegye a fejeket. Hogy réeszméljünk dolgokra. Hiszen a Harcosok Klubjában is az van, hogy mi vagyunk a történelem középső gyerekei, akiket semmi nem ér. És ez nagyon látszik.   

Hát most itt van és ha belegondolunk, akkor minden kritériumnak megfelel. Ez az, ami segít kilépni abból a kapcsolatunkból, amiből magunktól sosem mertünk volna. Ez az, amire majd úgy fogunk emlékezni évek múlva, hogy "nagyon kellett" és hogy "észhez térített minket". 

Ez minden szitnen a legjobb dolog, ami történhetett.